Audiokommentár helyett... 1.
Igazságügyi boncolás
„Ott egy alkalmas szobában megcselekedtem az efféle végzetes bűnesetek után el nem hagyható halottbontást.” (36. oldal)
Talán meglepi az olvasót, hogy a történetben egy betegeket kezelő, kórházban ténykedő orvost hívnak ki a hatóságok egy bűneset helyszínére, s hogy az igazságügyi boncolást is vele végeztetik el.
Valóban, a reformkor idején a halottszemlét - azaz a holttest elhelyezkedésének, külső körülményeinek felmérését -, valamint a törvényszéki boncolást nem külön erre specializálódott szakemberek végezték, hanem ugyanazok az orvosok és seborvosok, akik saját praxisukban betegeket gyógyítottak. Úgy lehet ezt elképzelni, mintha manapság háziorvosok vagy rendelőintézeti, kórházi szakorvosok látnák el az igazságügyi orvosszakértői feladatokat is, szokott munkájuk mellett.
A hatóságok pacientúrával rendelkező orvosokhoz fordultak akkor is, ha egy ember halálának oka nem volt egyértelmű - például ha egy út szélén, erdőben, városi műhely mögött olyan holttestet találtak, amelyen kívülről nem látszott bántalmazási nyom. Orvosnak kellett megállapítania mindenekelőtt, hogy az illető valóban meghalt-e, nehogy esetleg elevenen temessék el - a régebbi időkben előfordult, hogy tévedésből olyan embereket is koporsóba, kriptába tettek, akik a tetszhalál állapotában voltak (többnyire exhumálások alkalmával, esetleg sírkertek átrendezésekor derült ilyesmire fény - volt rá példa, hogy karmolási nyomokat találtak koporsófedelek belsejében, azaz a halottnak vélt ember a temetése után magához tért és szabadulni akart). Orvos deríthetett fényt arra, hogy nem betegség végzett-e az elhunyttal, s hogy az eset nem valamilyen járvány következménye volt-e - a közeli települések lakóinak biztonsága érdekében kellett ezt tisztázni. No és persze az esetleges erőszakos halál (öngyilkosság, gyilkosság) kívülről nem látható, belső jeleit is orvos azonosíthatta, boncolás révén. Ezek voltak egy doktor halottkémi tevékenységének főbb céljai akkoriban.
Vö.: KATONA Géza, Bizonyítási eszközök a XVIII-XIX. században. A kriminalisztika magyarországi előzményei, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 1977, 289-316; A' szabad királyi városokban rendelt Halottkémek által teljesítendő rendszabások, Orvosi Tár, 1831, első füzet, 80-88, második füzet, 177-188; LINZBAUER Ferenc, Igazgatási és orvosi rendszer a törvényes bűnesetekre nézve, Orvosi Tár, 1840. május 24., 321-326.
Audiokommentár helyett... 2.
Boncolási szokások
„Óvatos mozgatásokkal levonták róla a tetemet, mit aztán Szőke doctor a tüzetesebb megszemlélés végett a házba vitetett, merthogy a faluban a boncoláshoz igazán alkalmatos helyiség nem volt.” (134. oldal)
A halál után kezdődő természetes bomlás és annak külső jelei miatt a holttestek vizsgálásával igyekezni kellett. Nem voltak hűtőkamrák, lassabb és körülményesebb volt a szállítás (földút, szekér), így igazából nem maradt idő arra, hogy egy faluban vagy annak környékén elhunyt ember holttestét bevigyék a legközelebbi város kórházába, esetleg a megyeszékhelyen működő megyeházára, aztán pedig vissza. A boncolásra, már ha erőszakos halál történt, vagy nem volt egyértelmű a halálok, leginkább az elhunyt lakhelyén került sor. És mivel a falvakban többnyire nem állt rendelkezésre kimondottan erre szánt, vagy egyszerűen csak a célnak megfelelő hatósági épület, az eljárást gyakran az elhunyt portáján - például egy üres istállóban, tárolóhelyiségben, vagy magában a lakóházban - végezték el.
Példaként említhető egy felsőszentiváni eset. Egy szérűskerti munka közben rögtönzött baráti birkózóviadal során egy 23 éves férfi át akarta dobni a vállán a sógorát, de közben elesett (a rokon rázuhant), később pedig rosszul lett és meghalt. Az uradalmi ügyvéd Bajáról hívatott seborvost a halál okának megállapításához - ennek ismeretében tudta volna eldönteni, hogy terheli-e felelősség a sógort az ügyben. A boncolásra az elhunyt házánál került sor, ahogy az kiderül a seborvos cikkéből: JACOBEI János, Nevezetes bonczolások a betudások (imputatio) törvényszéki kérdésére alkalmazva, Orvosi Tár, 1840. augusztus 30., 134-138.
Audiokommentár helyett... 3.
Nyilvános botozás
„3-4 esztendő tömlöcre s öszvességgel 2-3 száz botütésre számíthat, heti porciókra szétosztva.” (38. oldal)
Ifj. Dombováry Géza jogász, ügyvéd egyik könyvének (Fenyítő eljárás és büntetési rendszer Pest megyében a XIX. század első felében, Bp., 1906) adatai szerint botozást szabtak ki börtönbüntetés mellé, szigorításként például halált okozó testi sértésért (a történetben szereplő vargamester tette is ennek minősül), haszonállatok - marha, ló, birka - eltulajdonításáért, közlekedési baleset gondatlan okozásáért (lóval, lovas kocsival elkövetett gázolás), de még házasságtörésért is. Tizennyolcadik életévüket betöltött nemtelen (nem nemesi származású) férfiakra rótták ki, illetve erős testalkatú, bűntettüket kegyetlenséggel elkövető nőket is sújtottak vele. Csak idős elkövetőket, betegeket (aranyér, ágyékszakadás esetén), továbbá várandós, illetve gyermeküket szoptató nőket kíméltek meg tőle.
A Világ című reformkori újságban két olyan cikk is olvasható, amelyben kimondottan Ung vármegyével kapcsolatban esik szó a botozásról (a forrást Dombováry is említi könyvének 73. oldalán). A cikkek egy 1842-ben összehívott ottani vármegyei közgyűlésről tudósítanak.
„Ez alkalommal f.t. Cs. J. munkácsi kanonok és táblabiró előterjesztvén, hogy a nyilvános helyen történni szokott büntetés, minő a piaczon 's megyeház előtti veszőzés, korbácsolás 's botoztatások, a büntetések czéljáúl felvett elvek lelkével, mellyek egyike a „példa-adás”, meg nem egyezik, [...] inditványozá: hogy a megye háza előtt, 's piaczokon eddig divatos veretések szüntessenek meg, 's hogy a gonosztevőkben a jobbulás reménye (melly a büntetések második czélja) végkép meg ne fojtassék, jövendőben a büntetések zárthelyen ugyan de hitelesen történjenek!!!” (Világ, 1842. febr. 9., 92.)
„E köztetszést szülő inditvány [...] most köz akarattal elfogadtatott, - határozatul tétetvén: hogy ezentúl a testi büntetést ne a megyeház előtt, hanem ennek belső udvarában szenvedjék az elitéltek.!” (Világ, 1842. febr. 19., 115.)
A főtisztelendő atya egyébként azzal indokolta javaslatát, hogy a nyilvános botozás hétköznapi látványossággá vált, és elveszítette visszatartó erejét: a végrehajtáskor a nézők sereglete a jajveszékelő elítélteket gyalázkodva szidalmazta, azokat viszont, akik az ütéseket „férfiasan” viselték, megdicsérte; ami pedig az elkövetőket illeti, a „megrögzött gonosztevőkre” már semmilyen hatást nem gyakorolt a procedúra, ugyanakkor más, javulásra hajló elítéltek számára gyakran annyira megalázó volt, hogy megfosztotta őket minden becsületérzésüktől.
Audiokommentár helyett... 4.
Elmeháborodottak elkülönítése
„Mit óhajt? Fogházba zárattatni barátomat?!” (99. oldal)
A fenti kérdést a könyvben Lőrincz szegezi az új szolgabírónak, Dömösy Lipótnak, a nagybeteg Horváth doktort féltve.
Pszichiátriai ellátás ugyanis Magyarországon nem igazán létezett akkoriban. Az elmebeteg vagy annak titulált emberek befogadására legjobb esetben is csak külön kórházrészek, szobák, esetleg elkülönített börtönzárkák szolgáltak. Leggyakrabban viszont a bűncselekmény miatt elítélt személyekkel együtt kezelték - azaz közéjük zárták - őket.
Az 1840-es évek magyarországi börtönviszonyait ecsetelve Dombováry Géza idézi a francia Benjamin Nicolas Marie Appert leírását a pozsonyi börtön férfi részlegéről (Appert rabokat tanított egy francia katonai fogházban, ám őt magát is bebörtönözték, miután megvádolták azzal, hogy segédkezett két fogoly szökésében; szabadulása után az elítéltekkel való bánásmód tanulmányozása végett számos börtönt felkeresett Európa-szerte, járt Magyarországon is):
„Appert szerint, Pozsony város fogházának cellái 1847-ben valóságos sírboltok, teljesen sötétek, bűzösek, berendezésük egy faágy, melyen piszkos takaró és a rabnak odakötözésére szolgáló lánc van, és a szükségvödör. A rabok itt is sok hónapon át várnak az itéletre, ruházatuk fityegő piszkos rongy. A rabok jórésze termekben, egymás közelében hever. A rabok közt egy őrült teljesen meztelenül járt föl és alá, testén alig volt pont, mely ütések okozta sebektől ment. Egy halálos beteg rab a szükségvödör közvetlen közelében van a falhoz láncolva, kimondhatatlanul bűzös levegőben, sötét cellában, - élelme csak kenyér és víz. A város joggyakorlata szerint az őrülteket a rabok közé zárják.” (DOMBOVÁRY Géza, Fenyítő eljárás és büntetési rendszer Pest megyében a XIX. század első felében, Bp., 1906, 297.)
Érzékletes képet fest a vármegyei börtönökről A vadászlak című elbeszélésében Kölcsey Ferenc is:
„A megye fogháza három osztállyal bírt. Egyik, mely alsó tömlöcnek neveztetett, tulajdonképpen föld alatti pince vagy verem volt, hol rendesen hetven-nyolcvan rabló, gyilkos és gyújtogató, rothasztó nyirok és fojtó gőz közt összetorlasztva őriztetett. Ide évenkint egyszer vagy kétszer, égő fáklyák mellett, fegyveres hajdúk kíséretében, halványuló arccal és borzongó kebellel szállott le a főügyész, széjjelnézendő: van-e még sok közöttek, kiket pörbe idézni s megítéltetni elfelejtett.
A más két osztály az élők levegőjében, földszint épült: egy férfiak, más asszonyok számára; e kettőben mindenféle rangú és korú megrögzött és kezdő gonoszok, vigyázatlan tettekért befogatott ifjoncok és őrültek, minden különbség nélkül együvé zárattak.”
(KÖLCSEY Ferenc Válogatott művei, Bp., 1975, 185.)
Ilyen körülmények között az elmebetegeknek nem volt esélyük a gyógyulásra. Élelmezésükről és gyógyíttatásukról hivataluknál fogva a szolgabíróknak kellett volna gondoskodniuk, ám - ahogy Zsoldos Ignác jogtudós is kifejti - erre szolgáló intézmények hiányában az elkülönített elhelyezés és a szakszerű kezelés nem volt megoldható. Ritka ellenpéldaként említ egy adományokból működtetett pápai intézetet:
„[...] a' végett emelve áll ez, hogy az elmebetegek ne többé, mint ez előtt - vason vettessenek a' tömlöczbe, az ottaniak' veszedelmére, 's az emberiség' lealacsonyításával; hanem biztos, egészséges, és gyógyitásra alkalmas helyre tétetvén, minden mástól elkülönítve, a' netalán még bennek lappangó önviszszateremtési szikra, ne hamvadjon el, sőt czélirányos gyógyítás által fölélesztetvén, övéiknek, 's a' polgári társaságnak, épen, egészségesen ismét viszszaadathassanak.” (ZSOLDOS Ignác, A' szolgabirói hivatal. Közrendtartási rész, Pápa, 1842, 198.)
Haladó szemléletű törekvés volt Pólya József orvosé is, aki 1841-ben húszfős magánelmekórházat hozott létre Pesten, a Városliget mellett. (Ennek történetét dolgozza fel a Magyar elsők című ismeretterjesztő sorozat egyik remek epizódja: http://kereso.nava.hu/document/show/id/113446/) Az első állami elmekórház több mint huszonöt évvel később, 1868-ban épült fel hazánkban: ez volt az Országos Tébolyda - későbbi nevén a Lipótmezei Elme- és Ideggyógyintézet, majd Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet.
Audiokommentár helyett... 5.
Szemműtét
„A műtétel alapeszméje nem ördöngös: a szem homályosult lencséjét kivesszük, hogy a fény az idegrecéhez szabad úton eljuthasson.” (42. oldal)
Manapság az öregkori szürke hályogot (cataracta senilis) már úgy gyógyítják, hogy az elszürkült szemlencse eltávolítása után műlencsét tesznek annak helyére. Korábban, a 18. század közepétől a 20. század második feléig a műtéti eljárás csak a szemlencse eltávolításából állt (Lőrincz is így végezte a műtétet), műlencse beültetése nélkül, tehát a szem fénytörő ereje a műtét következtében csökkent, a szemlencse fénytörési értékével egyezően. Vö.: LÁNCZ Ferdinánd, Szemműtétek, Bécs, 1844, 81-105; Szemészet, szerk. SÜVEGES Ildikó, Bp., 1998, 180-184.
